P. ötven körüli férfi: időtlen idők óta a közvágóhídon dolgozik.Régebben, mikor még erős volt lent, ott, ahol az állatok meghalnak, aztán irodai munkát kapott. Rossz a szíve, a keringése, egy kis cukra is van és hozzá hipochonder.De nem komikus figura. Minden baj, nehézség, a fájós láb, az elnehezült test, a gyógyszer, az apró, mániákus szokások a lélek, az ép és egészséges lélek válaszai arra a mindennapi gyötrelemre, ami az élet ma itt, ezen a bolygón. Bárkinek. P. tünetei lelke egészségének jelei.
Egyedül él, a lakása - egyszobás, sötét, udvari és mintha csupa ilyen lenne abban a kerületben, ahol lakik - barlang, labirintus, csak ő ismeri ki magát benne.

Minden éjjel álmodik. Álmában egy erdőben jár, mint csodálatos agancsú, tiszteletet parancsoló hatalmas, öreg szarvasbika.

Egy napon új alkalmazott jelentkezik a vágóhíd személyzeti osztályán.Egy nő, a neve Sz. Fura, rideg, gyanakvó, zárkózott és a társas helyzetekben esetlen. Semmi képzettsége nincs, takarítónak veszik fel. Gumiruhában nap mint nap a vért mossa le a halott állatok után a vágóhíd csempézett faláról.
Egyedül él, a lakása- egyszobás panel, sok ugyanilyen között lebeg a nyolcadik emelet magasában- makulátlan, szigorú, alig néhány nagyon célszeri bútorral berendezett, személytelen rendbe fagyva. Sz. autista.Vagy inkább autisztikus személyiség, irtózik a magas, éles hangoktól. Irtózik az emberi érintéstől. Az állatoktól nem, az ő érintésüktől feloldódik, megnyugszik. Kár, hogy itt, az új munkahelyén csak a haláluk nyomaival találkozik. Sz. nagyon fegyelmezett. Dolgoznia kell, el kell tartania magát, részt kell vennie abban az átláthatatlan, az ő szemében szinte perverz módon kifinomult társasjátékban, amit szociális érintkezésnek hívnak. Öntudatlan nyíltsága kiszolgáltatottá teszi. De tisztában van ezzel. Otthon, egyedül tanul, gyakorol. A munkahelyén mindenkivel megvan, kicsit furának tartják, de hát itt mindenki fura egy kicsit. Aki belelát abba a fegyelmezett, embertelenül fegyelmezett extázisba, ami Sz. élete, azt mondaná, hogy Sz. beteg ember. De szokásai, gátlásai, vergődése, suta igyekezete mind lelkének, ép és egészséges lelkének válaszai arra a mindennapi gyötrelemre, ami az élet ma itt, ezen a bolygón.Bárkinek. Sz. tünetei lelke egészségének jelei.

Éjjelente álmodik. Egy erdőben kecses, fiatal szarvasünő. Társa is van. Tiszteletet parancsoló, hatalmas öreg szarvasbika. Egy ritmusra, zajtalanul járnak az avarban, a patak vizét egyszerre érinti puha orruk. Nem néznek egymásra, együtt vannak.

P. az első naptól, attól a valamiért torokszorító pillanattól figyeli Sz.-t, hogy meglátta őt emeleti irodája ablakából.
Sz. az első naptól, attól az érthetetlen módon egész belsejét feldúló pillanattól kezdve figyeli P.-t, hogy az az üzemi étkezdében odanyújtott neki egy műanyag tálcát.
Napjaikat ettől kezdve kitölti a megnevezetlen, megfogalmazatlan, pusztító sóvárgás egymás után.Ha tudnák, mi a neve ennek az érzésnek, könnyebb lenne. De nem tudják.

G., a pszichológus, szép, magabiztos fiatal nő, aki időről időre vizsgálja a vágóhídi dolgozók lelki egészségét s ha szükséges, más munkakörbe helyezi őket. G. az utolsó felmérés során valamit felfedez. P. és Sz. ugyanazon a napon kerül sorra. A rutinkérdések között szerepel az is, mit álmodott a kérdezett aznap. P., aki egyébként kelletlen, zárkózott és minden módon nehezíti a pszichológusnő munkáját, kinyög két mondatot arról, hogy álmában szarvas volt. Egy félórával később Sz, autizmusának megfelelően minden zavar és szégyenlősség nélkül, precízen, minden részletre kiterjedően számol be az álmáról. A két álom nem egyszerűen hasonlít. Ez ugyanaz az álom, két szemszögből. A pszichológusnő átverésre gyanakszik. Hülyét akarnak csinálni belőle. Nem először fordulna elő. A szája elkeskenyedik a dühtől.
A következő héten ismét bekéri egy beszélgetésre mindkettőjüket. P., aki tudja, általában mit jelent az ilyesmi, szorong, hogy elveszíti az állását. Résztvevő szemek kísérik, amikor az irodájából átbaktat a pszichológusnőhöz. A szokásosnál készségesebben felelget, jópofáskodik, még egy kicsit udvarol is a nőnek, a szemében rémület. De nem történik semmi, a beszélgetés után nem hívják a személyzeti osztályra.
G. összehasonlítja az újabb álmokat. Ezek is azonosak. Ez a két ember összebeszélt. Mostmár nincs kétsége. És amilyen ravaszok, a két megegyező álmot két, gyökeresen eltérő módon és nézőpontból mesélik el. Rafináltak.
Bosszút - véleménye szerint hasznos, pedagógiai bosszút - áll. Behívja mindkettőjüket.A játék kegyetlenre és pszichológushoz méltatlanra sikerül.

Sz. és P.. Most hát ott állnak egy üzemorvosi rendelőben, egymással szemben durván és ügyetlenül leleplezve. Az érzés, ami eddig kitöltötte napjaikat, nevet és ezzel egyidőben sebet is kapott. Ettől a naptól kezdve kerülik egymás társaságát.

Aztán P. beteg lesz és napokig nem jön dolgozni. Sz. otthon szaggatottan, torzan kiáltozik a fájdalomtól és a tehetetlenségtől, nem érti, mi az a tűz, ami belülről emészti, mi az az erő, ami szétszaggatja. A szomszéd átkopog, Sz. egy párnát szorít magához, abba fojtja a nyögéseket, gubbaszt a kemény faszéken az ablaka előtt amíg csak ki nem hajnalodik.
Másnap P. ismét bejön, gyenge és szürke a bőre és nehezebben mozog, mint máskor. Amikor az étkezőben egymásra néznek, mindkettejük számára világos, hogy valamit tenni kell.Sután és szemérmesen de mindketten megpróbálnak lépni.

Randevúk sora. A vágóhídon kívüli élet.
P. valami mást akar mutatni Sz.-nak, mint az a helyszín, ahol az életük zajlik, mást, mint a vágóhíd. Kirándulni mennek. A réten, ahova kivillamosoznak,letaposott, kiégett fű, szemét és ideges emberek. Ráadásul P. nem bírja a gyaloglást, rosszul lesz, leül, Sz. a közeli büféből hoz neki ásványvizet. A büfés becsapja SZ.-t. P., mint jó lovag, visszamegy a büféshez, hogy felelősségre vonja. Az eredmény kínos, megalázó. A büfés gátlástalan, rutinos sértegető és fizikailag egyértelmien fölényben van.Sz. tanúja P. megszégyenülésének.
Nem beszélnek róla. Megható elszántsággal próbálkoznak tovább.Sz. mobiltelefont vesz egy számára rémületkeltően mai üzletben, hogy P. el tudja őt érni. Megtanul sms-ezni is. P: vesz két új inget: a látogatás a bevásárlóközpontban neki sem egyszerű élmény.
A találkozások rendre félrecsúsznak, nem megy a könnyedség, nem megy a laza flört, a külvilág gonoszul, kajánul ellenáll. A fagylalt romlott, a villamos nem jön, amikör megjön, olyan zsúfolt, hogy Sz. irtózik rá felszállni, P. lábát feltöri a cipő, nem szól, gyalogol némán Sz. mellett.. P. ismét rosszul lesz, a forgalmas utcán a járdaszegélyen ülve várják, hogy jöjjön a mentős, aki ott, az utca közepén vizsgálja meg: gyógyszert ad és elmegy. P. megint szégyenkezik, Sz. csak áll, a karja lelóg a két oldala mellett, a szemében a vágómarhák tompa kétségbeesése. De megható elszántággal, mint két ügyetlen gyerek, kitartanak.
Hazafelé tartva egy rettenetes strand-élmény után P. alig érintve, finoman átfogja Sz. vállát. Sz. torkából csúnya kis rekedt hang tör elő, összerándul, P. ijedten veszi le róla a kezét. A mozdulatot visszautasításnak veszi. Sz. látja ezt és érti, egészen pontosan érti, mintha nem is szorulna leckékre az emberi viselkedés rejtelmeiből. Megpróbálja megérinteni P.-t. De nem érintés, valami torz bökdösés az inkább. Amikor halálosan kimerülten az egésznapos készenléttől és igyekezettől elválnak szemükben megtört szeretet és reménytelenség.

Sz. hazamegy. Vizet ereszt a kádba. Gondosan kifésüli a haját, begyűri egy zuhanysapka alá. Beül a vízbe és felvágja az ereit. Óvatos, nehogy a makultálan tiszta falra fröccsenjen a vér.Hátradől, az arca kisimul. Telik az idő, a víz lassan rózsaszín lesz, Sz. hófehér teste a fürdőszoba műtőszerű fényében áttetszőnek tűnik. A szobában megszólal a telefon. Sz. habozás nélkül vetődik ki a kádból és rohan be a szobába. Felkapja a telefont. Csuklójából lüktetve spriccel a vér. A rendezett szoba, az elvágólagos szőnyegrojtok, a halványszürke fal mind vérpermetben úsznak. Sz. észre sem veszi. Teljes lénye a vonal túlsó végén megszólaló hangra figyel. P. az. Zavart kis semmitmondó kérdések, zavart kis semmitmondó válaszok. Sz úgy társalog, mintha a TV mellől állt volna fel és nem patakzana a csuklójából a vér. P. végre, végre, a visszautasítot érintés ellenére szerelmet vall. Találkozót kér Sz. től: a vágóhídon várja, ahol éjazakás aznap.. Sz. igent mond.
Leteszi a telefont, nyomókötést fabrikál.
A konyhába megy, néha meginog a vérveszteségtől. Nylonzacskóba dugja a sérült kezét, szigetelőszalaggal szorosan leragasztja.
Sz áll a zuhany alatt, mosolyog, arcán, haján, egész testén ömlik végig a víz, a vér eltűnik a lefolyóban, tisztán, ragyogó fehéren áll a fürdőszoba sistergően fehér neonfényében.

P. vár. Bevesz egy gyógyszert, mert rosszul érzi magát. Lemegy az udvarra Sz. elé, mert türelmetlen. Ott éri a végzetes, az utolsó rosszullét.
P. meghal. Teste fekszik a földön és halhatatlan lelke búcsúkört ír le felette.Látja megérkezni Sz.-t.Látja letérdelni az állatok patája által felszaggatott földre. Látja, ahogy Sz. nylonzacskóba csomagolt kezével símogatja, egyre símogatja P. homlokát.
P. lelke most, hogy megtalálta saját eltépett másik felét, nem tud szabadulni, nem akar elbúcsúzni. Széllé változik.

A vágóhíd éjszakai fényekben derengő épülete a kivilágított udvar, a két alak a földön: aki simogat és akit simogatnak.
Sz. arcát látjuk, hatalmas, világos szemét. A szélcsendben apró szellő mozdul. Sz. felemeli a fejét. Haját megmozdítja a szellő. Lassan, tétován feláll. A szél már árad, körülöleli, először óvatosan, gyengéden, aztán egyre szenvedélyesebben végigsimít a testén. Sz. arca megremeg, még egy utolsó pillanat rémület, görcs, rettegés, aztán kitárja a karját, lehunyja szemét, és odaadja magát a szélnek.